2025. december 10.

1. Kőszegi Liza: The Future is Fragile Handle With Care

Agnes Denes (Dénes Ágnes) magyar származású amerikai művészt, a 20. század kiemelkedő női konceptuális alkotóját, a land-art és environment-art úttörőjeként tartják számon. A II. világháború után még fiatal alkotóként, az Egyesült Államokban tanult festészetet New York-ban, verseket írt, és képzőművészettel is foglalkozott. Sokoldalúsága lévén érdekelte a matematika, s mikor a hagyományos művészet kereteit szűknek találta, szisztematikus kísérletek során vizsgálta meg a tudomány és a művészet összefüggéseit. Háromszög-grafikáival új nyelvet teremtett a filozófia valamennyi problémájának diskurzusához. Munkái az emberi lét olyan alapvető témáit vizsgálják mint a születés, halál, a morál, a fájdalom, vagy éppen a természethez való viszonyulás. A művészre a továbbiakban Dénes Ágnesként hivatkozom.

Idén a Szépművészeti Múzeumban Dénes Ágnes mintegy 60 alkotásból álló életműve került bemutatásra, a Kumin Mónika főmuzeológus és kurátor által rendezett kiállítás keretin belül. A tárlat három részre tagolható: Dénes Ágnes tudományos perspektívájú munkái fogják össze a művész ökoaktivista alkotóéveit. Az egyes szekciókban az alkotások kronologikusan követik egymást. A kiállítás felütése az 1960-as években készült Filozófiai rajzok című sorozat: Dénes Á. a matematika, filozófia, pszichológia, nyelvtudomány és a vallástörténet tanulmányozásából egy akkoriban eredetinek számító, grafika alapú képi nyelvet teremtett. Grafikáit mélyreható kutatómunka előzte meg, amelyek geometriailag pontos, leheletfinom vonaltechnikával készültek. Dialektikus pascal-háromszögein vizuálisan térképezte fel a filozófiát. A rajzok az emberi gondolkodás határait szemmel látható módon jelenítették meg. Háromszögei olyan elvont témákat járnak körül, amelyekkel a filozófiai diskurzus az idők kezdete óta foglalkozik. A tézis, antitézis és szintézis dialektikus háromszög formája egész munkásságát végig kíséri. A művész különösen vonzódik a piramis formához, amelybe a kultúrtörténet sokféle jelentést sűrít. 1969-ben kezdte meg piramis-sorozatát, melynek során Dénes Á. az alakzat formájával kísérletezett. A piramis hagyományos, merev jellegét csavarodó alakzattá manipulálta, mígnem eljutott az ezüstporral hintett Repülő hal piramis- Lebegő vízi élőhely című 1984-es munkájához, amelyet a jövő ideális városmodelljeként képzelt el.

Dénes Ágnes művészete mindig a jövő felé irányult. Hamar felismerte az emberiség természetpusztító magatartását. Ökológiai projektjeit a kiállítás második szakasza mutatja be, melyek az emberiséget a természethez való visszatalálásra és egyfajta szimbiotikus együttélésre ösztönzik. A kiállításon bemutatott ökológiai projektek közül így kiragadnám egyik legmeghatározóbb munkáját: 1982-es vállalkozása, a Búzamező- szembesítés talán legismertebb munkái közé tartozik. Manhattanben, a pénzügyi negyed szívében Dénes Á. mindössze 2 hektárnyi területen vidéket hozott létre. Önkétesek segítségével májusban láttak munkához: elhordták a területről a köveket és a törmelékeket, többszáz köbméter termékeny földet terítettek szét, majd elvetették a búzát. Mindenki számára könnyen érthető vizuális koncepció, hiszen a búza a legnagyobb mennyiségben fogyasztott élelmiszer.

Míg az üzletemberek a környező felhőkarcolók ablakaiból, egy magas és távoli szemszögből követhették végig a búzatábla fejlődését, addig Dénes Á. mindennap kijárt a mezőre és dokumentációkat készített. Az ő kameráján keresztül egy egészen közeli perspektívából látszik a kalászok élete. Manhattan közepén az utolsó szabad területen a búzamező saját bioszférát teremtett magának. A fotósorozat bemutatja a természetet képviselő búzamező és a városi elidegenedett ember kontrasztját. A háttérben látszódó épületek, mint a World Trade Center, a Szabadságszobor, a Hudson folyón cirkáló kereskedő hajók mind további jelentéssel ruházzák fel az alkotást: a gyorsuló ipari fejlődés és a gazdasági haszonért való versengés rossz irányba terelte az értékítéletünket. Dénes Ágnes célja erre ráébreszteni az emberiséget. Az 1982-ben még álló ikertornyok retrospektívan még egy jelentésréteggel ruházzák fel a projektet. „Először egy köztéri alkotás létrehozására kértek fel, de azt gondoltam, hogy itt a korrupció, az üzlet, a pénz központjában egy olyan jelképet kell felmutatni, amely megmutatja az életet, az energiát, ami utal a pazarlásra, az éhezésre és arra, hogy az életet hogyan fojtja el a civilizáció.” Augusztus 16-án végül 450 kiló édes búzát arattak, amely az egyetlen egészséges búza volt az országban. A magokat világszerte elültették, a szalmát pedig a rendőrség lovai között osztották szét. Dénes Ágnes üzenete messzire eljutott. A projekt és az üzenet tiszteletére az akciót évekkel később többször megismételték más helyszíneken is.

További két ökológiai projektje is kiállításra került: a 1968-as Rizs/fa/temetés című magánrituálé, amely konceptuális módon ábrázolta a teremtés/élet, a halál és a jövő/megmaradás dialektikus hármasát. A Fahegy- élő időkapszula című természetalkotó közösségi projektje, során pedig 14 év távlatában derült ki, hogy hogyan is valósul meg egy geometrialiag pontos piramis alakúnak megálmodott erdő. Mindkét műben megjelenik az ember természetbe való beavatkozásának gesztusa és a jövő irányába mutató generációkon átívelő jelentéstartalom.

Végül a tárlat utolsó harmada a két előző szekció szintéziseként Dénes Ágnes tudományos szemszögből megközelített természeti röntgenképeit mutatja be. Növénycsírák fejlődését kísérhetjük végig kamerájának mikro-perspektívájából. Különböző geometriai térbeli hálókra felhúzott térképkoncepciói után lezárásként a művész a következő üzenettel búcsúzik: The Future is Fragile Handle With Care. Mikor elérünk Dénes Ágnes művészetének esszenciájához, rá kell döbbenünk, hogy egyénenként talán nem is vagyunk annyira különlegesek. Minden műve egy olyan elvetett mag, amelynek az elménkben kell kinőnie. Művei serkentik a gondolkodást és kreativitásra sarkallnak, mely tevékenységek mind visszavezetnek minket a természethez.  Prófétaművészete már a múlt században megjósolta jelenkori válságunkat. A klímaváltozás, a természetes élőhelyek pusztulása az emberi beavatkozás félresikerült próbálkozásai, mind szirénázva figyelmeztetnek arra, hogy lassan elveszítjük a befolyást a természet felett. Dénes Ágnes ezért is terel minket érzékenyítő művészetével a természettel való újrakapcsolódás felé. Konceptuális művészetének szimbólum rendszerével teszi láthatóvá társadalom és a természet sérülékeny viszonyát. Reflexiói körbejárják az éhezés, a kizsákmányolt természeti erőforrások, a gazdasági fejlődés és a kapitalista társadalom problematikus kérdéskörét. Tudományos módon vállalkozik a valóság leképezésére. Nem utasít minket, csupán beavatkozás nélkül kínál megoldásokat. A jelenből a jövőbe irányítja fókuszunkat, s visszarakja az emberiség vállára a rég elfeledett felelősséget. A jövő formálása közös felelősség.

2. Papp Petra Anna: Regényrészlet

Megjegyzés: Ez a szövegrészlet egy hosszabb mű része. A kisregény az elbeszélő, Zaza egy napját mutatja be, amikor kudarcot vallott abban, hogy kitörjön a környezetéből. Előző este a barátnőjéhez (VRK) érkezett Makóra bulizni, majd reggel felkelve nem szeretne hazamenni Szegedre, hanem elindul Budapestre. A buszmegállóban összetalálkozik az előző este megismert fiúval, Gyomával, aki megígéri neki, hogy felviszi kocsival a fővárosba. Kiderül a fiú családjánál, hogy egy kis kitérőt kell tenniük Szabadkára, úgy tudják csak elvinni az autót. Végül Szabadkáról nem jutnak tovább, mert atrocitásba keverednek helyiekkel. Végül Zaza a buszállomáson ülve messzebb került Budapesttől, mint amikor elindult. A regényben Zaza képviseli az egzisztencialista karaktert, míg Gyoma a Radomir Konstantinovic-féle vidék szellemiségét. A történet a 2008–9-es gazdasági világválság utáni Dél-Alföldön játszódik, jól bemutatva az akkori fiatalok élethelyzeteit és lehetőségeit.

(…) Talán emiatt a csendes rebellió miatt hasonlítottunk és lettünk barátnők, mert kívülről nem illettünk egymáshoz. Ügyeltem arra, hogy ne a figyelemért ácsingózó csatlósának tűnjek, akiken látszik, ki a bolygó és ki a holdja. Megelégedtem volna a furcsa, távoli rokonának szerepével, akit a család leküldött hozzá vidékre ahelyett, hogy szanatóriumban kezeltetnék a neurózisát. De nem voltam ennyire rejtelmes, neuraszténikus alkat, csak kommersz és idétlen.

Sétáltunk az albérletéhez, és már ott belekezdett az életének taglalásába, mintha nem beszélnénk telefonon két vagy háromnaponta.  Olyankor elismételte egy hosszú sztoriban mindazt, amit a héten töredékekben kaptam meg. Váltakozott, hol mutattam őszinte érdeklődést, és hol kérdeztem vissza csak illemből. Ha belelendült, nem fűzött mindig magyarázatot az új helyzetekhez, és sokszor emlegetett ismeretlen személyeket a becenevükön, mintha nekem tudnom kellett volna annyiból, kit takarnak. Ezért hol érdekelt valami, és akkor azért nevettem és bólogattam, hol pedig feladtam, hogy kövessem és csak azért csináltam, mert nevetni és bólogatni kellett bizonyos helyein a beszélgetésnek. Azért ha valaki többedjére került szóba, igyekeztem megjegyezni. Igyekeztem, hogy azt lássa rajtam, hogy a világa része szeretnék lenni aktívan, még ha nem is éreztem magam teljesen a világába illőnek. Azt már csak az eltelt évek tükrében látom tisztán, hogy nem is szerettem volna igazán a világának része lenni, de ezt akkor még nem biztos, hogy így meg tudtam volna fogalmazni magamnak.

De nem voltam vele mindig ilyen tompa és engedékeny. Sokszor reagáltam cinikusan a naivitására, de sokszor vissza kellett fognom magam, nehogy felboruljon a köztünk fennálló kényes rend. Abban az időben elengedtem minden elvárást magammal kapcsolatban, és próbáltam új személyiségeket kipróbálni. A Veronikával való barátságom is egy ilyen személyiségkitérőm volt, amit látszólag az élet szabott rövidre, miközben igazából én döntöttem úgy, hogy úgy választok barátot magam mellé, hogy eleve kizárom az együtt fejlődés lehetőségét. Akik ennyire különböznek, azok ritkán tartanak ki egymás mellett sokáig. Cserébe mindketten kapnak egy intenzív életszakaszt, amit életük végéig a másik nevével fognak emlegetni, még olyan társaságokban is, ahol nem ismerik az illetőt.

Előző évben ismerkedtünk meg az olajos ház edzőtermének fitneszóráján, ahol először nem is vele, hanem a Dóra nevű barátnőjével elegyedte szóba, akivel együtt jöttek. Én az öltöző előtt szólítottam le a semmilyensége miatt szimpátiát ébresztő Dórát, mert abban az időszakomban lánybarátokat kerestem, az edzésre is azért mentem, hogy ismerkedjek. A saját egyetemi karomon nem barátkoztam senkivel. Nem volt igazam velük kapcsolatban, nem volt mindenki sznob vagy szörnyű jellem, csak mire rájöttem a tévedésemre, már dacból sem volt kedvem nyitni feléjük. Úgy tartottam, elszalasztottak engem, míg az igazság az volt, hogy én veszítettem rajtuk.

Dóra kedves volt és nyitott felém, jelleme kényelmes távolságra volt megközelíthetőség szempontjából nekem. Átöltözés után siettem, hogy mellé guríthassam ki a matracom. Ekkor láttam először VRK-t, együtt nevettek ketten, egymás mellett ülve. Én már nem fértem oda melléjük, ezért letettem magam a rövidebb oldalukra, mögéjük, és így próbáltam keresni a kontaktust. Heteken keresztül mosolyogtam, ha kutyapózban hátranéztek, és mindig vittem magammal vizet és zsebkendőt, hátha kell valamelyiküknek. Kezdetben csak köszöntek, majd ezekből az összemosolygásokból mondatok lettek, és talán így ment volna tovább minden, ha Dóra le nem betegszik egy nap és kettesben nem maradunk VRK-val az edzésen, mint már nem teljesen idegenek. Addig nem érdekeltem őt egyik alkalommal sem, akkor viszont vette a bátorságot, és rendesen megszólított, mintha jól ismertük volna már egymást. Belül nem ez volt az élményem, nem azt éreztem, hogy mi kezdettől fogva összetartoztunk volna. De elértem, amit akartam, lett egy lánybarátom. Később lekopott mellőlünk a harmadik, Dóra, aki a betegsége miatt kihagyott hetek után már alig járt vissza edzeni. Mi sem kerestük, nem is erőltettem VRK-nál. Furdalt a lelkiismeret, hogy én választottam el őket, nem illett a karakteremhez ez a gonoszság. Úgy tartottam, ez a közös ősbűn emelte fel a kapcsolatunkat arra a működő szintre, amin aztán három és fél évig megszakítatlanul folyt. És amin sosem érezhettem volna a legjobb barátnőség kiváltságát, azonban VRK mindvégig olyan jó érzékkel rendezte be a közös időnket, hogy exkluzívnak éreztem a társaságát. Neki nem én voltam a legrégebbi, az egyetlen barátnője, miközben nekem csak ő volt akkoriban. Ez volt a közöttünk fennálló kényes rend, kimondatlan alá-fölérendeltségi viszony, a jó fajtából, ahol ő adta az alaphangot, mert neki volt több hozott anyaga ebbe a barátságba, én csak a haszonélvezője voltam a javainak, amiket megosztott velem.

3. Székely Barnabás: Szerelem(?)

Te! Nagy, lovagi hősszerelmes, mi fúr? Hát már
megint porba égett szíved? Szeretsz?…
Szerettél? Ugyan mi új?
Lám, hitet tettél kis lángodba, lány/fiú,
De hisz’ hit csak egykor ér utol téged:
Előbb szívedben, majd szemedben, a láng kigyúl.

Te nem szeretsz, te félsz, hogy Majd
ha alászállsz, nem a rózsa, Hanem
a könny hiánya fogy, Egyes-egyedül a te könnyed.
De embert magadért vinni torra?
Te ember, te! hogy képzeled?

Birtokolsz? Lélekbe gyermetegen tiporsz?
Birtokolj, de csak meddig karod elér.
Csak magadat. Felelj életedért! De ez…
ez, gyalázatos! Tört mást magad tárgyának teszed!
Te, volt nagy hősszerelmes, meglakolt bánatos,
Másra nem, de erre hogy van merszed?

Illúzió, Szimulákra, de szerepben nincs hiány,
Vírus terjed Üres Testbe, azt szívvel megtöltve,
És az Amor(ph)-nak alakot á(l)d.
A vágy nem szerelem: pusztán motorja a gépnek,
Miben századok disszonánsan zenélnek,
De a szerelem: csúf érv,
hogy gépnek még van emberi tette.

Hol van szíved tehát, te „hősszerelmes”?
Mikor már a láng: görbe, vetve színtelen papírra
Mit tennél, hogy szíved ki ne száradna?
És most jöjjön még egy Nagy Narratíva?
Óh, minek, hogy megint maradjunk,
hol a Part szakad?
Nem… tehát üdvözlégy, színtelen metadigma!

Így, verten rogyjunk le a Duna tövébe? Nem!
Nevess, szerelmed, a Part lankájára!
De nem lesz szerelemből Mi és Én lánca,
Nevess hát a halálnak marcona arcába!
– És ha igen? Nem számít! – Üres, de hajt,
Míg az illúzió él, elűzi a bajt.

Majd hóangyalt fetrengünk a Duna köves partjába,
Fáradtan, nyögve rogyunk a vég kegyes karjába,
És meredünk a végtelen tükörbe, még
Éljen-e látomásból lét?
Vagy drámai léptekkel – de hiába –
Fojtsuk-e magunkat bele (a világba)?!

4. Pesti Erzsi: Szinkron

Soha nem akartam megnőni. Ezen gondolkodom, miközben belebújok a rózsaszín köntösömbe, és az unikornisos mamuszomba. Álmodtam valamit, amiről ez most eszembe jutott. Nem emlékszem, talán reggeli közben majd beugrik. Tigris türelmetlen, sokáig aludtam, mindjárt lemegyünk, mindjárt.

Majszolom a pirítósom, és közben tovább szövöm a reggeli gondolatot. Volt például az a dal, amit Halász Judit énekelt. Figyelmeztetésképpen tehették rá egy gyereklemezre. Felnőttként nem fogsz neki örülni, ha megnősz. Ezt már gyerekként értettem, eleve szomorú voltam és nosztalgikusan énekelgettem magamban „tudom rég elmúlt, az amikor még kislány voltam”, pedig akkor még nem múlt el. Néha sorba rendeztem az összes plüssállatomat, táskát, kabátot vettem és búcsúzkodtam, lassított felvételként utolsó pillantást vetettem az egész társaságra, és elköszöntem, nehéz szívvel. Ez tetszeni fog Ilonának, a pszichológusomnak. Ma kettőre megyek hozzá, már várom. Ő biztos nem várja így, fura kapcsolat ez. Eszembe is jutott mit álmodtam. Ijesztő volt. Azt álmodtam gyerek vagyok, egyedül egy tágas, világos szobában. Nagy ablakok voltak, mint Ilona rendelőjében, de először nem vettem észre milyen lakás. Az ablakból láttam, tornádó közeledik. Óriási forgószél, mindent lerombol az utcán amerre megy, egyre közelebb jön, éreztem jön a világvége, feltéptem a nagy, kétszárnyú ajtót, és ott volt az Ilona, éppen egy másik páciens volt nála, kérdőn nézett rám, én meg odaszaladtam, és az ölébe akartam ülni mert féltem, hogy jön a világvége, nem tudtam beszélni, csak mutogattam a másik szoba felé, nem értette, és közben észrevettem, igazából nem vagyok kicsi, hanem pont az a nő, aki szoktam lenni, és betörtem valaki másnak a terápiás órájára, és ez végtelenül ciki. Hülyeség az egész. Biztos jelent valamit, ha mást nem, hogy a sok ukrán háborús hír miatt rettegek. Mondjuk annyira nem érzem, de ezek szerint. A múltkor egy álmomat meséltem és hozzátettem, ez hülyeség, csak álom volt, az Ilona meg jelentőségteljesen mondta, „de maga álmodta”. Gyerekkoromban mindig azzal nyugtattak meg, ha rosszat álmodtam, csak álom volt, nem igazi, és talán emiatt az álmokra mindig úgy gondoltam, azok külön világban léteznek, ami néha vicces, néha ijesztő, kicsit misztikus is, de nem kötöttem össze ennyire magammal. Kivéve ha éhesen feküdtem le, húslevessel álmodtam és arra ébredtem, a párnámat nyalogatom és tiszta nyál. De ez a terápia mindent megváltoztat, most gondolkodnom kell mit jelent rám nézve ez az egész. Mégis megnőttem, pedig nem akartam. És mikor kicsi voltam, akkor sem voltam soha igazán az, mert mindig nagyobb és kövérebb és magasabb és erősebb voltam az ideális átlaghoz viszonyítva, amiben mindenki gondolkodott a családomban, akik folyton rácsodálkoztak erre a testi adottságra. Nézem magam a tükörben fogmosás közben. Reménytelenül elhíztam. Sokáig minden újévkor fogcsikorgatva elhatároztam, hogy lefogyok. Volt amikor két évig is tartott a vékonyabb állapot, persze akkor se voltam kicsi és könnyed, de jól néztem ki, és az anyám is elégedett volt. Az utóbbi években nem volt energiám erre. Lufi vagyok, de nem érdekel. Megmondtam az Ilonának is, nem azért akarok hozzá járni, hogy lefogyjak. Ezt már elengedtem. Ha meg akarok enni péntek este egy egész doboz fagyit a Netflix előtt, akkor megeszem. Amikor először voltam a terápián, Ilona egy pillanatra aggodalmasan nézett a fotelre, és utána rám. Azt hitte, nem vettem észre, mert tényleg csak egy másodperc volt. Azért belefértem, és nem is tört ketté. De ha így folytatom és mégis tovább növök, már nem fog elbírni.

Késésben vagyok, és még sminkelni akartam. Felrakom a rúzst, idegesen letörlöm. Ma jön hozzám az a férfi, aki mindig zavarba ejtő megjegyzéseket tesz, de ha szóba hozom úgy néz rám, mintha én akartam volna őt elcsábítani. Mindig feszültebb vagyok, amikor jön. Szóba fogom hozni a szupervízión, már ha lesz rá idő, ma Orsolyáról akartam beszélni. Sokat gondolok rá. Nem tűnik annyira nehéz esetnek, könnyen beszél magáról és sokat, de nehéz átjutni a szórakoztató rétegen, amivel körbevette magát. Már az elején leszögezte, nem akar foglalkozni a túlsúlyával. Remélem nem vette észre, de megijedtem, hogy nem fog beleférni a fotelba, kínos volt. Van benne valami infantilis, de közben a munkájában komoly és felelősségteljes. És mindig nagyon színesen öltözködik, bár nem tudom miért foglalkozom ennyit a külsejével, mintha a test az ő esetében megkerülhetetlen lenne. Eszembe jut, mit álmodtam. A rendelőben voltam egy kislánnyal, aki régebben járt hozzám. Szobát rajzolt, az ablakban sötét viharfelhő. Hirtelen mintha megijedt volna, rám nézett, könnyes volt a szeme, hozzám akart bújni, és az ölembe vettem. Orsolyát láttam benne, az ő arca volt, és ettől zavarba jöttem. Szinte úgy érzem, mintha nem is az én álmom lenne, hanem az övé. Mint abban a mesében a HABÓ, az óriás befújja az álmokat az ablakon, és tévedésből Orsolya álma hozzám került volna.

5. Merklik Blanka: Törött váza

fáj a mellkasom
már harmadik napja
nem tudom mi a gond
szúr az oldalam
nehéz létezni
sok a feladat
nincs elég akaratom
fáj a mellkasom
valaki kiabál mindjárt
engem is megtalál
sajog a kezem
dermedve állok és szorítom
megüti a fülemet
papucs kopogás
a parkettán megüti
a fülem ahogy a szárítóról
a ruhákat letépi
félek mi lesz ha ide téved
fáj a mellkasom szúr
valaki ideges hosszú
napja volt ma
hallom a lépteket
valaki jön szomorú ideges
egész biztosan engem keres

Valaki jön
valaki lép,
valaki tör,
valaki épp
a földhöz vág

egy üres vázát.

6. Bálity Csaba: Gasztro

Váratlanul csap meg a szag. Jó az orrom, az aluljárókban is rendszerint azelőtt érzem meg a bűzt, hogy észrevenném a rongykupac alatt alvó hajléktalant. A betegek a telefonjukat nyomkodják, egy tréningruhás férfi a papírjait rendezgeti. Látszólag nem zavarja őket a büdös, a gasztroenterológián nem lehet virágillat. Ekkor látom meg anyám nadrágján a nedves barna foltot. Karon fogom, igyekszem feltűnés nélkül eltakarni a mappával, az elérhetetlenül távolinak tűnő kijárat felé araszolunk. Ég az arcom, a fülem vörös, összehúzom magamon a kabátot. A betegfelvételi pult mögött a nő lajháros bögréből issza a kávét. Nem állunk meg az ablak előtt, szeretnék már kint lenni. Inkább telefonon fogok szabadkozni az elmaradt a vizsgálat miatt, megköszönni az új időpontot, még egyszer elnézést kérni.

Anyám türelmesen áll az autó mellett. A csomagtartóból, egy nejlonzsáknyi könyvadomány alól szedem elő a takarót, hagyaték, még nem volt időm szétválogatni. Leterítem a plédet az ülésre, legjobb lenne teljesen lehúzni az ablakot, de odakint öt fok van. Nem akarom, hogy megfázzon, inkább a számon veszem a levegőt. Belém kapaszkodik, hogy könnyebben tudjon beszállni. Görcsösen szorítja az alkaromat; ujjain az ízületek kemény gumók. A bőre annyira vékony és áttetsző, mintha selyempapírba lennének csomagolva a kék erek.

A hírolvasó hangja nyugodt és bizalomgerjesztő. Eddig nem látott Munkácsy portrékat mutattak be Sárváron. Véget ért a hatvanötödik nemzetközi katonai zarándoklat. Szeretettel köszöntöm hallgatóinkat. Felajánlom, hogy kapcsolok zenét, de megrázza a fejét. Reggel a kórház felé menet végigbeszélte az utat, tévéműsorokról mesélt. Miért ebben a pulóverben jöttem, hol van a hogyishívjákom, kocogtatta számonkérően a szegycsontját. Büszkének kéne lennem a hivatásomra, korholt. A legegyszerűbb szavak sem jutnak eszébe újabban. Vagy valami egészen mást mond, például asztalt a lépcső helyett. Gyakran használja az izét, micsodát.

Most szótlanul ülünk egymás mellett. A rádióból egy építész tanúságtétele szól; intim dolgokról beszél, traumákról, betegségről, gyászról. Anyám némán bámul maga elé, nem az utat figyeli, a semmibe mered. Máskor, ha kihajt elénk egy autó, mozdul a lába, mintha fékezne. Sokszor nevettünk azon, hogy nincs is jogosítványa. Megszoktam az egyedüllétet, de most képtelen vagyok elviselni a csöndet. Érdektelen dolgokról kérdezgetem, a közös képviselőről, a csöpögő csapról, a teleshopból rendelt vitaminokról. Ahogy egy éve mindig, igyekszem úgy tenni, mintha minden rendben lenne.

Számítottam rá, hogy nehéz lesz a hazaút, ha esetleg kiderül a kórházban, hogy értelmetlen volt az elmúlt félév összes megpróbáltatása, a véget nem érő várakozások, az örökös hányinger. Anyám szerint semmi nem történik véletlenül. Gyerekkorom óta azt hallgatom, hogy akiket Isten szeret, azoknak minden a javukra válik, márpedig őt nagyon szereti, egész életében a tenyerén hordozta. Bosszant, hogy pontatlanul idézi a Szentírást, mégsem javítom ki. Azt is a gondviselésnek tudja be, hogy a kezelésre járó nők közül, egyedül neki nem hullott ki a haja. Az onkológus szerint ez nem kegyelem, szimplán orvostudomány. Elnéző mosollyal magyarázta, hogy nem ugyanazt a citosztatikumot kapja mindenki, és a mellékhatások amúgy is eltérőek lehetnek. Anyám minden nap elmond egy tized rózsafüzért az orvosáért.

Reggel már akkor a kapuban toporgott, amikor én még a kocsiban gyakoroltam, mit fogok mondani. Megváltásról, reményről, arról, hogy van, amiért sokat kell imádkozni. Megtanultam, hogy hangosan ki kell mondani a gondolataimat, csak úgy lehet meghallani, mi az, ami fals. A motor halkan zúgott, támogató voltam, bizakodó, magabiztos. Most valahogy nem jönnek a mondatok a számra.

Majd felhívom a rendelőt, biztosan soron kívül fogadnak, ne izgulj a vizsgálat miatt. Csak sokat kell csörgetni, mert nehezen veszik fel a telefont. Elfoglaltak a nővérek, nem győzik a terhelést. Az ember egy életen át fizeti a járulékot, aztán amikor megbetegszik, örülhet, ha szóba állnak vele. Nem felel.  

Nem történt semmi, mondom, amikor már nem bírom tovább, egy apró baleset, ilyesmi még fiatalabbakkal is előfordul. Egy hosszúprogram, kis fertőtlenítő a mosószerbe, alapos zuhany. Úgy hangzik, mintha csak leette volna a ruháját. Naponta vigasztalok idegeneket; empatikus vagyok, tapintatos, megértő. Apró baleset, ennyire futja tőlem, a szájpadlásom kiszáradt, igyekszem csöndben maradni hazáig. A rádióból gitáros énekek szólnak, tested és véred táplál, hűséged éltet. Halleluja.