2026. május 13.

1. Faludi Zsolt: A tankonyha

Már kamaszkorában is főzni akart. Tésztát dagasztani hagymás lepényhez, tojást felverni barackos pitéhez. Az iskola nem kötötte le. Nem érdekelte, milyen életmódot folytat a vakond, az sem, hogy mi a kovalens kötés. A suliújságba viszont szeretett írni, élvezte, ahogy a lányok elismerően bólogatnak a koncertbeszámolói olvasása közben.

Egy nap Szalóczky, az egyetemet protekcióval abszolváló matektanár be akarta bizonyítani, hogy a háromszög szögeinek összege száznyolcvan fok. Sokadik nekirugaszkodásra is csak százhatvanhétig jutott.

Ekkor lett elege az egészből. Hallucinálni kezdett. A táblán nem vonalakat, nyomtatott nagy- és görög betűket látott, hanem élesztőtől buborékosra duzzadt kenyértésztát, karamellizálódott barackot. Felállt, és elindult megkeresni a tankonyhát.

Végigjárta az emeleteket, benyitott az osztálytermekbe. Mindenütt értetlenkedve néztek rá. Tankonyha? Az meg micsoda? Schinn tanárnő annyira meglepődött, hogy elfelejtett intőt adni az oroszóra megzavarása miatt.

Sehol nem tudták megmondani, hol lehet a tankonyha. Egyre reményvesztettebben bolyongott a hatalmas sárga épületben. Végül az alagsorban összefutott a pályakezdő biológiatanárral, aki húsz évvel később az iskola igazgatója lett.

Hát, te? Lógsz matekról?, kérdezte a férfi. A tankonyhát keresem. Még nincs. Csak kétezerhétben fogjuk berendezni, a szülők kérésére. Amikor már technikaórán nem lehet varrni, mert a tű beleszaladhat a gyerekek kezébe, és ki tudja, milyen fertőzést okozhat.

Visszament az osztályába. A tanteremhez közeledve tapsot hallott, Szalóczkynak összejött a száznyolcvan. Maga sem értette, hogyan.

A gimnázium után kijárta az ELTE programozó-matematikus szakát. Az egyetemen sem volt tankonyha, igaz, ott már nem kereste. A diplomaosztó után egy multinál helyezkedett el. Kreatív feladatokra vágyott, ám hamar rájött, minden program egyforma, csak a menüpontok és a mezők feliratai változnak. Egyszer egy gyorsétteremnek írtak alkalmazást, ott lakóhely helyett szállítási cím szerepelt. A fejlesztés során végig az irodában kellett ülnie, pedig kíváncsi lett volna, hogyan készítik a hamburgereket.

Miután elköltözött a szüleitől, a hétvégéket főzéssel töltötte. Nem zavarta, ha hagymapucolás közben elvágta az ujját, vagy megégette a kezét, miközben kivette a sütőből a barackos pitét.

A munkaidő hétről-hétre hosszabbnak tűnt. Reggelenként nehezen vette rá magát, hogy a gép elé üljön. Egy alkalommal szerverhiba miatt fél napig nem tudta letölteni a specifikációt. Unalmában írni kezdett egy novellát. Nem is olyan rossz, mosolyodott el a végeredmény láttán. Ezután, ha a főnöke nem volt bent, elhanyagolta a sürgős hibajavításokat, inkább abszurd szösszenetekkel kísérletezett. Írásait feltette a Facebookra. A barátai lájkoltak, időnként egy-egy kommentet is kapott. Néha ismeretlenektől is. Amikor meglátta, hogy egy novellájára három nap alatt huszonöt lájkot kapott, felkiáltott. A lánya ijedten nyitott be a szobájába. Baj van, apus? Dehogy, csak rekordot döntöttem. Huszonöt?, csóválta meg a fejét a gyerek. Annyit én két perc alatt kapok, ha feltöltök egy új gasztróparódiát a TikTokon a Tankonyha-csatornára.

2. Eiler Fanni: Együtt

XX. század

Nem tudtok örülni, amikor örülnötök kéne, nem szeretitek azt, aki szeretetre méltó, behódoltok az embertelenségnek és árnyékoktól féltek, ártatlanokkal kegyetlenkedtek és elfelejtkeztek az igazi bosszúállásról, újfajta emberséget akartok létrehozni és nem gondoltok a jövőre, ahol pedig mindenfajta emberségnek gyökereznie kell. Meglévő tehetetlenségeteket is kisszerűen és tehetségtelenül pazaroljátok el, soraitok között minden világháborúnál halálosabb ragályként pusztít az unalom és a közöny, az igazi félelem és magány szülőanyja, mellyel szemben még a halál is emberséges alternatíva. Böfögő vegetációvá vált az életetek, miután azt is eltemettétek, aki emberként akart élni. Ime, ezt cselekedte veletek a XX. század. Ti akartátok. Pusztuljatok el minél előbb, ha nem tudtok változtatni rajta. Ti ne reméljétek, hogy a XXI. Század más lesz: némán pusztuljatok el, a jövőhöz alig van közötök.

A XX. században megváltozott az időszámítás: a csecsemők aggok, az ötven évesek gyerekek, túl a század derekán csak a húsz évesek élnek igazán, mert számukra elérhető közelségben van a XXI. Felelőtlen generációk és szörnyü világégések után kezükben a jövő, és rajtuk múlik, hogy szebb, vagy borzasztóbb lesz-e, nemcsak a borzasztóbb XX.-nál, de minden eddiginél is.

1972.dec.19.

Élni.(ism.)

XXI. század

Boldogok a tudatlanok, akik már nem élték meg a XXI. század pusztítását. Áldottak, akik nem látták, hogy a demokrácia nevében hogy mondtatok le önként a szabadságotokról és hajtottátok virtuális igába a fejeteket. A XX. század elején civilizációk és fajok elpusztítására tett kísérletetek után nekiálltatok a bolygónkat kizsigerelni. Önmagatok szisztematikus és iparosított kiírtásából levonva a helyes következtetéseket módszeresen az uralmatok alá hajtottátok a természetet, végleg elszakadva a parttól, ahol először szárazföldre léptetek. Falat és várost emeltetek, magatok és egymás közé, távolságokat hoztatok létre, hogy összeköthessétek őket. Innen kirajzva átformáltátok a környezeteteket és ezen a mesterséges táptalajon mesterséges intelligenciát növesztettetek, mindenhol máshol pedig elszaporodtatok, leuraljátok a biomot és megtagadjátok azt az intellektust, amiért őseink eredetilg lázadni kezdtek.

A XXI. század hajnalán vélt, valós, vagy hamis prófétáitokról digitalisra cseréltétek le isteneket. A fogyasztás nevében újra igázni kezdtétek egymást erőforrásokért, hogy annak a néhánynak több legyen, mint amennyi elég. Mentségetekre mértéktelen mércéket húztok, melyeket nem tudtok betartani, majd lehajtott fejjel, meredt tekintettel közlitek, hogy nem megy.

Az összeomlás elkerülhetetlen.

Mert megtagadtátok önmagatokat. Mert elválasztottátok az embert az embertől és leválasztottátok az emberségességet az emberiségtől.

A vajúdó XX. századi Földanya császármetszéssel szülte meg a XXI. század emberét. És a század elején csak azok élnek igazán akik biztosak benne, hogy nem látják már a végét. Mert rajtunk már nem múlik semmi. Mert így születtünk mi, az ígéretek évtizedeiben, és szemünk láttára foszlik szerte a jövő, amiért már születésünk előtt sem tettetek semmit, hogy legyen.

2026.01.01. Halni.(vég.)

3. Sipos Levente: Értekezés a repülésről

Történt egyszer, egy tavaszi délelőttön, hogy a pocoknak éppen semmi sürgős dolga nem akadt, így leült a mező szélén a fűbe és nézte az égen repkedő madarakat. Nem telt el sok idő mire az egyik rigó észrevette a levegőből és kíváncsi lett. Leszállt mellé és nézte egy darabig mielőtt megszólalt.

-Szia.

-Szia. – felelte Pocok, majd rögtön vissza is fordult az ég felé.

-Mit csinálsz?

-Nézem a madarakat. – sóhajtotta – Jó lehet. Csak úgy repülni, mint a szél és onnan a magasból nézni a tájat.

 -És te soha nem akartál?

Pocok levette a szemét a madarakról és értetlenül bámult Rigóra.

-Én nem tudok.

-Ugyan! Repülni mindenki tud.

Teljesen váratlanul érte ez a válasz.

-Hát… Nem. Nem tud mindenki repülni. Én például nem tudok.

-Ne mond már! Hát elrugaszkodsz, aztán kész. – demonstratíven csapot egyet a szárnyával és fél méterrel arrébb libbent – Nem olyan bonyolult.

-Ja. Neked. – felelte Pocok keserűen.

-Hát, ha így állsz hozzá…

-Mégis mit akarsz, ugorjak le egy fáról? – gúnyolódott.

-Valahol muszáj elkezdeni. – válaszolta a madár teljesen komolyan.

-Rigó. Nekem nincsenek szárnyaim.

-A szárny nem minden. Sok állatnak hiába van, mégsem repül. A repülés valójában fejben dől el.

-Te könnyen beszélsz. Üregesek a csontjaid.

-Na és?

-Légzsákok kapcsolódnak a tüdődhöz. Tollaid vannak. Könnyű vagy. Én meg…

-Részletkérdéseken akadsz fenn. – vágott közbe Rigó – Én sem tudtam mindig repülni. Nagyon sokat kellett gyakorolnom. – kicsit kihúzta magát úgy folytatta – Ha akkor én is így gondolkodtam volna, most én sem tudnék repülni.

-Ha én elrugaszkodom egy fáról, akkor legjobb esetben is összetöröm magam.

-Látod? Ezek a rémképek tartanak vissza attól, hogy repülj. Annyira félsz a leeséstől, hogy inkább meg sem próbálod.

Pocok visszafordította a tekintetét az égre.

-De hidd el – folytatta Rigó zavartalanul – én teljesen megértelek. Elsőre én is nagyon féltem, de ezt a félelmet le kell küzdeni a repüléshez. Egyszer kétszer én is leestem, de némi gyakorlás után sikerült felszállni.

-Te egy madár vagy. – vitatkozott tovább Pocok – Én meg egy rágcsáló.

-Ezek a címkék csak korlátoznak.

-De hát én egy pocok vagyok! – fakadt ki – Egy földi állat!

-Látod, ez az! – vágta rá Rigó – Az identitásod részévé tetted a kudarcot.

Pocok nagyot sóhajtott és eltűnt a fűben. Rigó fejcsóválva nézett utána és észre sem vette a közben mellette landoló Verebet.

-Hát neki meg mi baja van? – kérdezte Veréb.

-Repülni szeretne. – felelte Rigó.

-Értem. Adtál neki tanácsokat?

-Próbáltam. De úgy tűnik hiába. Nagyon félénk szegény.

-Jaj, ezek az önsorsrontó típusok.

-Tényleg sajnálom őt. Én mindent megtettem, amit tudok, de ezzel a mentalitással soha nem fog repülni.