2026. április 8.

1. Jakabos Orsolya: Cím nélkül

novellarészlet

Anyám ellopja a bevásárlóközpontban a hajcsatot, mert szerinte túl drága. Éppen elég pénzre vásárolunk, ez tulajdonképpen az ajándék mellé. A csat nagyon szép, de folyton lecsúszik a vékonyszalú hajamról. Ha meglátom a fürdőszobában, ha újra csatolom a metrón ülve a hajam, vagy amikor este fáradtan hazaérek és a párna mellé dobom, mindig arra gondolok, hogy nem kellene hordanom, hogy jobb lenne, ha szilárd elveim lennének, és nemet mondanék egy lopott hajcsatra, de ez csak egy túlárazott műanyagdarab, hallom anyám hangját a fejemben, és igaza van.

Amire felébredek, anyám már a reggelivel vár. Végre szombat van, nem kellett ébresztőt húznom. Ma gombás rántottát eszünk. Én nem szeretem a gombát, csiklandozza a nyelvemet, de ha elég sok kenyeret eszek mellé, akkor alig érzem. Még nem mostam meg az arcom, de mielőtt leülök az asztalhoz, visszamegyek a csatért, és feltűzöm vele a hajam, mert nem hullhatnak hajszálak a konyhaasztalra. Nem is tudom miért van hosszú hajam, folyton csak a gond van vele.

A kedvencedet csináltam. Köszi, nem kellett volna ma is reggelivel fáradj. Úgy tűnik anyám azt hiszi, hogy azért eszem ennyire gyorsan a gombás rántottát, mert ez a kedvencem. Pedig én a hagymásat szeretem. Annak minden falata simogatja a szájpadlásom. Azokon az ünnepi reggeleken, amikor hagymás rántottára ébredek, kicsit mindig lelassul velem az idő.

Sikerült befejezni azt a projektet? Ismét a munkáról akar beszélni velem. Tulajdonképpen tök jó, hogy egyáltalán érdeklődik, a könyvelő Margit anyja például nem is beszél a lányával. Csak, hát, néha igazán kérdezhetne valami mást is, jól esne. Betolom a kaját, aztán ledarálom a fejleményeket. Életem első munkahelye, de már két éve itt vagyok, most már unom. Egész nap excelekben rendezgetem a számokat, bankkártyás számlák után könyörgök a kollégiámtól, és néha elutalok ennek-annak egy kis pénzt. Az is lehet, hogy szerződést szegek azzal, hogy ilyen részletesen mindent elmondok anyámnak. Majd meg kell nézzem, van-e benne bármi a titoktartásról, végre ráfoghatnám valamire, hogy ne kelljen többé a munkáról beszéljek vele.

Képzeld, az éjszak apával álmodtam, itt járt a városban és meglátogatott minket. Na és megöregedett ős is? Hát azt nem tudnám megmondani, nem emlékszem az álombeli arcára, igazából csak tudtam, hogy ő az. Mindegy is, hagyjuk apádat, nagy hírem van! Képzeld, tegnap megvettem a falfestékeket. Rózsaszínt a nappaliba, hozzám barackszínűt, hozzád pedig bézst, szerintem nagyon szép lesz. Ha átjönnek a Manyiék vendégségbe, egybe is nyithatjuk a három szobát, találni fog egymással. De én nem szeretném, hogy bézs színű legyen a szobám. Oh, hát akkor felcserélhetjük, lehet ismét rózsaszín. Az én fejemben egyáltalán nem talál ez a három szín, de nem érdemes megemlítenem, csak hallgatom tovább a csevegését. Túl gyorsan iszom meg a forró kávét, a nyelvem is megég, a gyomrom is megfájdul. Visszafekszem és nézem a falat az ágyból. Valamikor 15 évvel ezelőtt meszeltünk utoljára. Miután apa elhagyott minket, anya mindent kicserélt, felújított, átalakított. Azt mondta, hogy végre senki nem szab neki határokat. Az én szobám akkor lett először rózsaszínre festve, de én akkor is fehéret szerettem volna. Egyszerű, tiszta, békés. Anya akkor nagyon megharagudott rám, elolvasta a naplómban, hogy elégedetlenkedek a rózsaszín miatt és hogy visszasírom apát, aki csakis fehérre volt hajlandó meszelni az összes szobát. Hálásnak kellene lennem, hogy rám is gondol, minden kislány ilyen szobát szeretne. Kaptam új sötétítőfüggönyt, egy új íróasztalt és szőnyegeket is. A barátnőin imádták a Szerelmes hangjegyek függönyömet, de én nem is láttam a filmet, nem volt szabad tévét nézzek. A többiek elmeséléséből és a magazinokból ismertem a történetet. A gimi első napján anya lecserélte virágosra a függönyt, aztán türkizkékre, amikor az egyetemet kezdtem. Meglepetés, ordította, amikor haza értem az évadnyitóról. Most már nagylány vagy, itt az ideje megkomolyodni, nincsen több virág.

Szép ez a bugyirózsaszín a türkizzel, főleg amikor besüt a nap. Szeretem, ahogy megsimogatnak a napsugarak az ágyamban reggelente. Nehezemre esik elképzelni, hogy máshol ébredjek, pedig tudom, hogy gáz, hogy még mindig anyámmal lakom. Az egyetemen még oké volt, na de most. Ha nem muszáj, nem szoktam mondani senkinek, de így még randizni sem merek.

Anya már az ebédet főzi, de nekem még fáj a hasam, mindig ez van hétvégén. Ma este megyünk megnézni a Mamma Mia!-t. Csodálatos történet, megunhatatlan. A filmet már tényleg sokszor láttam, kíváncsi vagyok milyen lesz színpadon. Összeszedem magam, kivasalom a szoknyámat estére, és még néhány cuccot a következő hétre. A vasalás nem csak esztétikai kérdés, a respektus jele a környezetem irányába. Sophie-ra gondolok, mennyire rossz lehet, ha nem tudod, hogy ki az apád. Az enyém legalább ismerősöm a Facebookon. Nem szokott posztolni semmit a saját profilján, de az enyémre mindig küld egy csokor virágot szülinapomkor és nőnapkor.

2. László Tibor: Kioltott ikerlángok

I. A külön leélt földi élet végéhez ér:

Egykor tükrös bársonyarcunkat
felszántotta már a mindenség ekéje,
s zárt agyunkban bár most szavunk van,
e dőlt dübörgő idő mégis földes,
bágyadt barázdákat rajzolt eléje.
Mélyebbek mint a tenger mélye,
ki lesz ki annak aljáig ér,
s oly sok elszállt árnynak ígért
igazgyöngyöt hoz fel tenyerébe?

Egykor vékony, sápadt hangunkat,
krákogásba s köhécselésbe zúzta át
száz nem szólt mondat, fényszavunkat
mint tűzön kattogó szél, megfojtotta,
s úgy aludt el mint a gyáva gyertyaláng.
Szűkös szobánk árnyas, nem sötét,
megöregedtünk s köröttünk köd,
egymástól messze fekszünk, s csönd–
csönd járja át a szobát, s hajol már

a halál fölénk.

II. Másvilág:

Ott állnak most Isten tenyerén,
mint egybeforrtak, kik egymást megváratták,
holtig álltak féregfeketén,
ujjukon vélt jeggyűrűkkel s esküvel,
s velük; Nem választottjuk. Más házastárs.
Egymással állnak. Mert az ember–
választ. Fejből vagy félelemből,
zűrös vágyból büszke rendről..
De a lélek? Nem mérlegel. Elnyel.

III. A feljebbvaló szavai:

Mennyben köttetik minden eskü,
s e gömb-Föld fájáról csupán szakajtható,
túlföldi gyök-gyümölcsként, szentül,
s minden két embernek csak egy adatik,
s ez egy, nem ember által választható.
Ki mégis választ, esküje nincs,
s mástól veszi el mi neki jár,
szívébe szikra be-ki jár,
de lángra nem gyúl, így másra tekint.

IV. Szóváltás:

Hányszor kerülte meg a bolygó
a néző Napot, s az hányszor a galaxist,
s mi külön ülvén, két bolyongó,
velük jártunk, csak köröztünk és vártunk,
valót ellökvén, s kézen fogva hamist.
Hittem, ha vége a haragnak,
s agyamból esznek majd a férgek,
eltűnsz ha mind megemésztett,
de felvillansz nekik ha harapnak.

Egy szobrot készítettem rólad,
Rigel-kék szemmel s dérfehér angyalarccal,
s a sziromport hajába szórtam.
Hányszor képzeltem hogy egy messzi éjen
levegőért kapkodsz, s én derűs daccal
nyakad szorítom míg elmosolyodsz.
Fulladsz s titkon veled fulladok,
kéklő kínt és kéjt hullatok,
s fás füstként te lelkemben gomolyogsz.

Hittel hittem s tudva tudtam én,
hogyha arcodon fátyol emelkedik meg,
arcom egy másikba útra kél,
s remegve látod magad előtt mi volt,
azt mi lehetett volna, s azt, mi nincsen.
Szótlan állsz, mint elszomorodott,
vadvihartépte kékáfonyatő.

Állt csak, s nem szólalt meg a nő;
távolba nézett, s elmosolyodott.

3. Tóth Edit: Talajszint

nincs mibe beleakadni
a súrlódás megszűnt
a beton hűvöse
a lapockákba ivódik

lassú diagnózis

nem maradt rés
a padló és a bőr között
elfogyott a mozgástér
kiszáradtak
a függőleges ígéretek

vigasztal ez a sűrű tehetetlenség
hogy a testem végre nehezebb
az elvárásnál
a padló nem enged át
megállt bennem
minden lehetséges zuhanás