2026. február 11.

1. Gohér Norbert Márk: Confessio (javított)

Rúgkapálok,
közben gyomlálok;
gondolatokat, érzéseket, múltbéli történéseket.
Közben hazudok másoknak,
és magamnak szépeket.

Leltárhiányt vélek felfedezni mindenből —
leginkább lelki csecsebecsékből.

Hisz voltak itt ölelések,
vesébe döfések,
kellemetlen kérdések;
közös pontok
és egymás kezét fogva megtett
szakadékba lépések.

Voltak férgek,
bizony volt, hogy együtt lakmároztam velük
egy közösen levadászott tetemből —
mindezt azért,
mert nem akartam, hogy kitúrjanak
a feltételezett helyemről.

Voltak látszatok
és voltak felfüggesztett képek…
És a képek mellett felakasztott sorstársak.
Ha nem gyűlöltem volna őket,
úgy szólnék róluk mint: „testvérek”.

Voltak ketrecbe zárt, vak bújtogatók,
és voltak olyanok is,
akik sziklákba kormányozták
a már léket kapott, fél roncs hajót.

Volt, hogy hallgattam —
és talán ez fáj a leginkább.

És hogy most mi van?
Most nincs semmi.
Üres a dísztányér,
nincs mit enni.
De kérni…
bizony azt nagyon tudok.

2. Tóth Edit: A holnap egy tűfok

figyelem, ahogy a naptáramon
a vonalak lassan rácsokká válnak
egyirányú
szűkös sikátor
ahol a lehetőségek úgy fogynak
mint a sávszélesség a metrón

a holnap már nem egy ígéret
hanem szorosra húzott
cipőfűző
zsibbad a lábam
mielőtt elindulnék

minden reggel egy centivel
közelebb hozza a falat
a horizont rászorul a torokra
mint egy szűkre tekert sál

minden emlék egy tégla
és az eszmélés
hogy a tegnapjaimból épült katedrális
lett az otthon
ahol a visszhang túl hangos
a belmagasság túl nagy ahhoz
hogy fűteni lehessen a jelent

innen a holnap egy tűfok
az idő hordaléka betemet
mint a Tetris végén
az alakzatok a tetőig érnek
hiába várom a tömör egyenest

3. Szemerics Ádám: Jelenés

Bölcs mecénásom, a földön bömbölve,
kínlódva, vergődve találtál rám,
öt fullánk, mint csillagkép, s legfényesebbje:
„Antares” — e név ragaszkodott hozzám.

Majd atyja lettem hitemnek, s te az enyém,
sokszor félek: éhhalált szenvedünk.
Fátum”, atyám s teremtőm, itt vagy-e még?
Látod-e, ahogy erőtlenül küszködünk?

Pillanatok s évek váltják sorra egymást
testen kívül, míg még forog a tengely.
De idebent zsibbasztó rúgkapálás,
e jelenség jéghideg, feneketlen tenger.

Őrült, befejezetlen, önismétlő ciklusok,
micsoda káosz, micsoda fényes örökség!
Nyugaton szertefoszló, átvert tegnapok,
majd feltámadt vérvörös, vakító üdvösség.

A még éppen ép elmém kattog s kalkulál,
egyszerre ölelnélek s ütnék, vágnék beléd!
S ha belém csapódik egy eltévedt fénysugár,
talán ki is mondom: mikor lesz már elég?

Kegyetlen játék — de akkor miért sóhajtasz,
belém marasz, te átkozott mindenségkeselyű?
S látod vajon, miért meghalni mégsem hagysz,
miért nem lehet csupán ennyire egyszerű?

Nem mozdulok, mégis változik előttem a táj,
egy örökkévalóság mögöttem — mit nekem még!?
Nem dobbanok, s lám, egy jelenés bennem körbejár:
összeforrt, s végül otthonom lett a föld és az ég.